Diavetítő
Naptár
 

 

 

 

Történelem

 

 

 

 

"A lovagkor egyetlen tisztességes küzdelmet ismert: a lándzsával, karddal, buzogánnyal vívott test test elleni közelharcot. Ennek szigorú etikájával teljesen ellentétes volt az íjászok harcászata. A számszeríjlövedék messziről jött, hangtalanul, nem lehetett "vele" megküzdeni, tehát az általa hordozott halál arctalan volt. Mindezt tetézte, hogy az íjászok többsége közrendű volt, ezért az eltalált lovag joggal érezhette, hogy alantas kézből méltatlan halál éri. A fegyvert és az íjászokat körülvevő rettegést és gyűlöletet jól érzékelteti, hogy az elfogott számszeríjászoknak sokszor levágták a jobb kezét és kiszúrták a jobb szemét, hogy soha többé ne tudjon "ördögi" fegyveréhez nyúlni."

 

 

A számszeríjakról először Szun Cu A háború művészete (Kr. e. 500) című könyvéből szerezhetünk tudomást, itt erős nyilakat lövő számszeríjakról beszél. Az egyik legkorábbi feljegyzés használatukról, a kr.e. 341-ben lezajlott Ma-Ling-i csatáról szóló elbeszélés. Kínában a kr.e. 200 évekre, a Han-dinasztia alatt a számszeríjak (kínaiul: nu,) gyártása igen fejletté vált és széles körben alkalmazták. Néhány szerkezetet épségben sikerült feltárni, melyek Qin Shi Huang (kr.e. 260-210) császár sírját őrző, Terrakotta Hadsereg katonáinak fegyverei voltak.

 

    Különös, hogy ezen félelmetes fegyvert egy nő, Anna Comnena (1083-1148) bizánci hercegnő írta le először pontosan. Figyelemre méltó, hogy Anna hercegnő elborzadva ír a fegyver óriási átütőerejéről. Joggal merül fel a kérdés: miből készülhetett a számszeríj íve, mely az erőt szolgáltatta. Sokáig azt feltételezték, hogy valamilyen faívet használtak. E század harmincas éveiben német fegyvertörténészek bebizonyították, hogy nincs az a fa, amely ezt az igénybevételt kibírná, hiszen a számszeríj íve jóval rövidebb és sokkal vastagabb, mint egy kézi íjé, tehát hajlításnál nagy valószínűséggel elhasadna. Ezek alapján úgy tűnik, hogy itt is, mint a görög és római hadigépek íveinél és a keleti összetett íjaknál, állati eredetű szerves anyagokkal (szaru, ín) fokozták a fa rugalmasságát, ez szolgálhat magyarázatul a szokatlanul nagy lövőerőre.

 

A számszeríj fejlődésének az adott jelentős lökést, hogy a nyugati harcosok megismerkedtek a szaracén lovasság által használt ún. összetett íjjal. A szaracén technológia felhasználását bizonyítja az első ismert angol számszeríjkészítő neve 1205-ből:Szaracén Péter valószínűleg hadifogolyként került a szigetországba, és I. (Földnélküli)János (1199-1216) angol királynak dolgozott.A fegyver a 12. században vált igazán ismertté Európában. A II. lateráni zsinat 1139-ben már egyházi átokkal sújtotta azokat, akik a számszeríjat keresztények ellen használták. A tiltó rendelkezés szerint ez a barbár fegyver rendkívül brutális sebet ejt.A rendeletet megismételte III. Ince pápa (1198-1216), és saját császársága területén III. Konrád német császár (1138-1152) is tiltotta a számszeríj használatát. A fegyver ugyanis hirtelen túl,erőssé vált, ezáltal megkérdőjeleződött a korabeli sodronypáncélos lovasság harctéri hegemóniája. A zsinati átok erkölcsi magyarázata viszont teljesen más alapon nyugszik. A lovagkor egyetlen tisztességes küzdelmet ismert: a lándzsával, karddal, buzogánnyal vívott tes test elleni közelharcot. Ennek szigorú etikájával teljesen ellentétes volt az íjászok harcászata. A számszeríjlövedék messziről jött, hangtalanul, nem lehetett vele megküzdeni, tehát az általa hordozott halál arctalan volt. Mindezt tetézte, hogy az íjászok többsége közrendű volt, ezért az eltalált lovag joggal érezhette, hogy méltatlan kézből méltatlan halál éri. A fegyvert és az íjászokat körülvevő rettegést és gyűlöletet jól érzékelteti, hogy az elfogott számszeríjászoknak sokszor levágták a jobb kezét és kiszúrták a jobb szemét, hogy soha többé ne tudjon ördögi fegyveréhez nyúlni.

 

A leghíresebb számszeríjászok genovaiak voltak, a hagyomány szerint már Jeruzsálem

ostrománál is vitézül helytálltak.

A genovai lövészek elitegységnek számítottak, válogatott, szakszerű kiképzésen átesett, dupla zsoldot húzó harcosok voltak. Többnyire a francia királyok szolgálatában álltak, felszerelésüket rendelet szabályozta, békeidőben a királyi testőrségben is teljesítettek szolgálatot. Franciaországban az egyik legnagyobb katonai méltóság volt a számszeríjászok nagymestere cím, melyet 1230-ban adományozott először a francia parlament. A számszeríj szinte minden középkori összecsapásban szerepet kapott. Egyre erősebb ívekkel látták el, hogy lövőerejét növeljék, ami a páncélzat megerősítését váltotta ki, ez viszont visszahatott a számszeríj fejlesztésére, némileg hasonlóan a mai kor páncélosainak és páncéltörő eszközeinek versenyfutásához. Az íjászok perspektívájából csak egy megoldás volt: az ív erejét a végletekig, a kezelhetőség határáig fokozni. Így jelentek meg a 14. század első harmadában a roppant méretű szaruíves számszeríjak, melyek felajzásához már csigasoros áttételeket használtak a harcosok. Ugyanekkor tűntek föl az első lemezből készült vértezetrészek a sodronypáncélokon. Az 1361-ben lezajlott, Wisby melletti ütközet a fegyvertől való jogos rettegést igazolja. IV. Waldemar dán király, a Hanza Szövetséggel támadt ellentétei rendezésére kelt át számszeríjászaival Gotland szigetére, ahol totális győzelmet aratott. A dán király a halottakat tömegsírokba temettette. Ezeket a sírokat századunk elején kezdte föltárni egy svéd tudós, Bengt Thordeman, aki 1571 csontvázat számlált össze. A svéd professzor a csontvázak 16 százalékán talált számszeríjak nyílvesszőitől származó sérülést, a leletek 10 százaléka pedig azonnali halált okozó koponyalövésről árulkodott. Hozzá kell tenni, hogy azoknak a lövéseknek, melyek csak lágy részeket értek, nincs nyomuk, így valószínűleg jóval többen haltak meg számszeríjból kilőtt nyílvessző által, mint azt a csontok mutatják. A leletek jól tanúsítják a gótikus szaruív erejét.

Van olyan koponya, melynek a homlokába hatoló nyilat csak a tarkócsont állította meg, a legelrettentőbb lelet azonban egy olyan harcos maradványa, akinek fejét vassodrony borította, rajta sisakkal, ennek ellenére teljesen átlőtték a koponyáját, vagyis a nyílcsúcs még hátul a sisakon is kijött. Ezenkívül szétzúzott síp- és vállcsontok, tenyérnyi felületen szétrepesztett csípőcsont, melybe szilárdan beékelődött a nyílhegy, árulkodnak azokról a rettenetes kínokról, melyeket az eltalált harcosoknak kellett elviselniük a haláluk előtt. A számszeríjászok a gyalogos harcászatban is helyet kap hattak, mint például a svájci talpasoknál vagy a német landsknechteknél. A fennmaradt ábrázolásokon is jól látható, hogy a gyalogos négyszög előtt meneteltek, és igyekeztek az ellenséges alakzatot nyilaikkal szétzilálni. Előfordult, hogy az alabárdosok közé álltak be, s azok vállai fölött lőttek át. Gyakran a támadó négyszög bal szárnyán láthatunk számszeríjászokat. Azért helyezkedtek el itt, mert így lőhették a szemben álló négyszög jobb oldalát, ahol nem védett pajzs, mivel azt a bal karon szokták hordani. A landsknechtek előszeretettel állították fel lövészeiket a négyszög közepén egy tömbben, s ezek akkor léptek működésbe, amikor a saját harcrend valamelyik oldalát megnyitották. A számszeríjászokat tehát mindenütt bevetették, ahol lövészekre volt szükség, adott esetben mesterlövészekként is. A számszeríj nyílvesszője jóval nagyobb átütőerővel rendelkezik, mint a közönséges kéziíjaké. A páncélzat átütésének azonban speciális feltételei vannak: meglehetősen nagy kezdősebesség szükséges, a beesési szögnek közel kell lennie a 45 fokhoz, s a nyílhegynek igen keménynek kell lennie. Az átlövéskor kialakuló nyílást a nyílvesszőhegye folyamatosan tágítja, miközben mozgási energiája rohamosan csökken. Így könnyen megeshetett, hogy a nyílvessző megszorult a résben, s a lovag mivel a páncél alatt többnyire még sodronyinget is viselt, amit vastag bőrruhára öltött  a vértezet sérülése ellenére sértetlen maradt. Igaz, a nyílvessző óriási ütést mért az eltalált harcosra

. Például sisaktalálat esetén akár ájulást is okozhatott a lövés, míg a mellvértnek akkora a saját tömege, hogy az ütés nagy részét elnyelhette. Védelmet jelenthetett a páncélzat kis eltartása néhány centiméteres távolsága a harcos testétől.  A nagy tömegben kilőtt nyílvesszőknekigen erős lehetett a pszichikai hatása, mert aszemben álló félnek hosszú másodperceivoltak arra, hogy szemlélje a feléje közeledőnyílfelhőt, miközben nehéz lehetett szabadulniattól a gondolattól, hogy az egyik eltalálja.A számszeríjász a nyílvesszőt rendkívül pontosan tudta célba juttatni. Brest 1388-ban történt ostrománál a genovai íjászok fölszivárogtak a várfalak alá, s minden lőrést úgy  tűz alatt tartottak, hogy a védők ki se tudták dugni a fejüket. Ez túlzásnak tűnhet, de azóta számos várásatásnál találtak olyan sisakokat, melyeknek tetején jellegzetes, rombusz alakú lyuk látható, de az átütés belülről történt! A szerencsétlen katona tehát kinézett valamelyik résen, s a lent várakozó számszeríjász egy pillanat alatt keresztüllőtte a fejét. A számszeríjhoz alkalmazott lövedékek a feladattól függően rendkívül változatos formát mutatnak . A legáltalánosabban használt katonai nyílvessző hegye legtöbbször rombusz keresztmetszetű, négyélűre alakítva. A vesszőt valamilyen keményfából faragták, hossza 300?400 mm között változott, vastagsága mintegy 10 mm volt, súlya 110-140 g között mozgott. Arra mindig ügyeltek, hogy a súlypontja a hegyhez közelebb eső harmadba essen. A lövedékeket legtöbbször kormánytollakkal látták el. Ezek a szárnyak vékony falemezből, ritkábban bőrszeletből készültek, s a vesszőszár hátsó palástrészén két, egymással szemben vájt horonyba voltak ragasztva. Az íjászok használtak speciális, kicsiny, háromszög fejű nyílvesszőt lemezpáncélok ellen, gyújtónyilat várostromoknál, szakállas nyílvesszőket lovak ellen. A középkorban a hadi nyílvesszőket óriási tömegben állították elő. Az angliai Malemort család például 1223 és 1293 között közel 1 millió nyílvesszőt gyártott. Ebben az esetben a vezetőszárnyak és a nyílba vájt hornyok előállításához már speciális gépeket használtak, mai kifejezéssel élve szabványosított tömegtermelés zajlott. Egy számszeríjlövedék nem úgy öl, mint a lőfegyver golyója. Hatását nem sokk által fejti ki, hanem súlyos vérveszteséget okoz, mivel a nyílvessző nem engedi összezáródni a sebet. Mivel a nyílhegyet nem szilárdan rögzítették a vesszőre, előfordulhatott, hogy amikor megpróbálták kihúzni a sebből, a nyíl vesszeje kijött ugyan, de tekintélyes méretű hegye benn maradt. A korabeli kirurgusok javaslatára ezért a nyílvesszőt inkább áttolták a seben, úgy húzták ki.

A számszeríj majd ujjnyi vastagságú nyílvesszője által okozott seb a kemény kézitusákban szerzett sérülésekhez hozzászokott kortársak szemében is elborzasztó volt. Ezek a sebek valóban szörnyűek abból a szempontból, hogy a fej-, torok- és szívlövést kivéve nem azonnali halált okoznak, ám szinte biztosat. A nyíl által ütött mély, roncsolt seb elvéreztette az áldozatot vagy vérmérgezést okozott, ami még kínosabb vég, s az esetleges felgyógyulás után mindig ott kísértett az életre szóló rokkantság nyomorúsága. A számszeríjlövedék által okozott mortalitás, összehasonlítva a közönséges kézi íj nyílvesszőjével, sokkal nagyobb volt. Joinville lovag a VI. keresztes hadjáratról szóló emlékiratában írja, hogy az egyik csetepatéból hazatérve lova tizenöt, ő maga pedig öt szaracén nyílvesszőt  hozott vissza , melyek nem okoztak komoly sebeket, miközben két számszeríjnyílvessző biztosan megölte volna a legerősebb hadimént is. A szaruíves fegyvereknek azonban minden hatékonyságuk mellett jelentős hátrányaik is voltak.

Érzékenynek bizonyultak a nedvességre: ha vizet kaptak, drasztikusan csökkent a rugalmasságuk. Ennek kivédésére jelent meg a kovácsolt acélív Észak-Itáliában a 14. század végén. Az acél rugalmassága ugyan rosszabb a szerves anyagokénál, de terhelhetősége jóval nagyobb. A lemezpáncélok elterjedése idején egy acélív súlya elérhette a 8 kg-ot, és a felhúzásához már annyi energiát kellett kifejteni, amennyi kb. 600 kg megemeléséhez szükséges! Ezzel a számszeríj mint hadifegyver elérkezett technikai fejlődésének végpontjára, egyúttal zsákutcába is jutott. Egy nagy méretű, 15. század eleji acélíves számszeríjból kilőtt páncéltörő hegyű nyílvessző képes volt átütni egy átlagos mellvértet, de ezért nagy árat kellett fizetni. A fegyver nagyon súlyos lett, kezelhetősége nehézkessé vált. Felhúzásához nagy áttételű csigás csörlő- vagy fogaskerék- áttételekkel meghajtott fogasléc szolgált. Így a tűzkésszé tétel időrabló, fáradságos munka lett, és gyakorlatilag a manőverezés képességétől fosztotta meg a számszer-íjászokat.Álljon itt egy példa a fegyver hátrányostulajdonságainak érzékeltetésére. Az Angliaés Franciaország között dúló százéves háborúCrécy melletti csatateréhez fűződik afrancia zsoldban álló genovai lövészek súlyosveresége 1346-ban. A genovaiak szaruívesszámszeríjakat használtak, a velükszemben felsorakozó angol íjászok fegyveretiszafából készült egyszerű, de szokatlanulerős botíj volt, amely akár 180-200 méter távolságra is röpítette nehéz nyilait. Ez volt az azóta legendássá vált ún.hosszúíj. Kezelői szabad parasztokból verbuválódtak, akik gyermekkoruk óta gyakorolták a célba lövést, mesterségük a vérükben volt. A nevezetes napon a visszavonuló III. Edward angol király egy domb tetején karóból vert sáncok mögé védelmi állásba húzódott úgy, hogy oldalról is fedezve legyen. A karók mögött a szárnyakon két tömbben, fűrészfog alakú sorban állíttatta föl íjászai nagy részét, így többen fértek el egymás mellett, és többen is látták a célt.

Az előrenyomuló franciák a hadoszlopuk élén vonuló kb. 6000 genovai lövésszelmenetből indították a támadást. Ez utóbbiaknak egész napi menetelés állt a hátuk mögött, felszerelésük egy része (főként páncélzatuk!) még a trénszekereken volt. Támadásuk kezdetén hirtelen eső kerekedett, bőrig áztatta őket és íjaikat, ezzel bekövetkezett a katasztrófa. Szaruíves fegyvereik legyengültek, és így képtelenek voltak nyilaikkal elérni az angolokat, amikor azok már módszeresen lőtték őket, s végül jelentős veszteségeket okoztak. A genovaiak veresége után a francia lovagok 14 rohamot indítottak az angol vonalak ellen, azonban Edward íjászai mindegyik támadó hullámot lefektették  nyílzáporaikkal. Érdemes megvizsgálni, hogy a genovaiak teljes harcértékük birtokában képesek lettek volna-e kicsikarni a sikert. Szinte biztos, hogy nem. A számszeríjászok egy mozgócsigával ellátott felhúzóhoroggal dolgoztak, tűzgyorsaságuk percenként maximum 4 lövés volt. Ezzel szemben egy gyakorlott hosszúíjas angol íjász percenként akár 12-15 nyilat is ki tudott lőni. A számszeríjászok fegyverük vízszintes kiterjedése miatt nem tudtak olyan sűrű, zárt sorokba rendeződni, mint az angolok, így tűzsűrűségük is sokkal gyengébb volt. Ráadásul a genovaiak lassan mozogtak felfelé, a hosszúíjászok pedig nyugodtan állva, magaslatról célozhatták a kimerült, fegyverükkel ?babráló? számszeríjászokat. Így bízvást elmondható, hogy ha a tűzpárbaj létrejött volna, a percenként kilőtt nyilak nagyságrendileg nagyobb száma elsöpörte volna a fedezetlen számszeríjászokat, a nagyobb átütőerő itt nem jelentett volna érezhető fölényt.

A számszeríj hátrányainak csökkentésére sok módszert kipróbáltak, de egyik sem tudta megakadályozni, hogy a számszeríjászok lehetőségei jóformán csak speciális feladatokra korlátozódjanak. Az egyik ilyen módszer volt az ,egy lő, egy tölt, eljárás, ami ugyan növelte a tűzgyorsaságot, de minimálisra csökkentette az íjászok mozgékonyságát, és ami még fontosabb, rettenetesen megdrágította zsoldba vételüket. A hadifegyver nehézkes kezelése miatt a nyílt csatamezőn védelem kellett a lövészeknek, ezt vagy állópajzsok, vagy szekérvárak biztosították, ami még inkább helyhez kötötte az íjászokat. Lovas számszeríjászok is feltűntek a 15. század elején, de kiképzésük nehézsége, felszerelésük drágasága folytán mindig kis létszámúak maradtak, és inkább csak testőri, hírvivői, felderítési feladatokat láttak el. A számszeríjászok fegyverük sajátosságai miatt várostromban, várvédelemben és mesterlövészi feladatokban nyújthattak maximális teljesítményt, ahol viszont manőverezésre is szükség volt, harcértéküket nem lehetett igazán kihasználni. A számszeríj akkor érte el fejlődése csúcsát, amikor a kézi tűzfegyverek elindultak hódító útjukra. A két haditechnikai eszköz között zajló párbaj eredménye jól ismert: a számszeríj rendkívül rövid idő, alig néhány évtized alatt teljesen kiszorult a hadviselésből. 1515-ben, a marignanói csatában I. Ferenc francia királynak még 200 lovas számszeríjászból állt a testőrsége, míg az Észak- Itália birtoklásáért vívott háború során, 1536-ban a Torinót ostromló franciák között már csak egy számszeríjász volt.

 Magyarországon először valószínűleg Aragóniai Simon ispán használta nagyobb számban, aki Esztergomot védte spanyol számszeríjászaival a mongol sereg ellen. Igaz, soha nem terjedt el annyira, mint nyugaton, de Anjou királyaink szívesen alkalmazták őket hadjárataikban. A híres "Fejér kompánia" is, amely fele-fele részben állt angolokból és magyarokból, a számszeríjat használta harcaihoz. Zsigmond király írásban rendelkezett a számszeríjász lövészek felállításáról és fizetésükről. A számszeríj a huszita háborúk idején különösen elterjedt, főleg a huszita harcmodornak köszönhetően. Hunyadi Mátyás seregeiben is jelentős szerepet kaptak, egy helyen 4000 lövészt említenek, de elképzelhető, hogy ennél is több állt a szolgálatában.A nagy király halála után nálunk a számszeríj hirtelen hanyatlik, s mint vadászeszköz élt tovább.

 

 

Ez nyugaton sem történt másképp, a számszeríj röpke negyedszáz év alatt szinte eltűnik a fegyverzetből. A számszeríj egyik utolsó, kevéssé ismert szereplése Dél-Amerikához kötődik, ahol Cortez nagy hasznát vette Mexikó leigázásában 1521-ben, míg Pizarro csapata, mintegy 100 ember, akik 1524-ben Peru felkutatására indultak, kizárólag számszeríjászokból állt. 1532-33-as hadjáratban azonban, amikor véglegesen leigázták Perut, már csak tucatnyi számszeríjász volt Pizarro követői között. Ez utóbbi is jelzi, hogy ez a fegyver erre az időre már befejezte 500 éves harci pályafutását. Ezalatt az ötszáz év alatt említett hátrányai miatt teljes egészében soha nem uralta a harcmezőt, de nélkülözni sem lehetett. Sokszor volt csatadöntő fegyver. Népszerűségét mutatja viszont, hogy vadász- és sportfegyverként a XIX. sz. közepéig használták, és a különböző lövésztársaságok még sokáig virágzottak.

 

Szent Sebestyén
Számszeríjász Társaság Honlapja